Fábián László tulajdonképpen már márciusban látta, hogy „vesztésre állunk”. Elvetélt rituálék című írásában pedig már azokról, az emberben keletkező hiányokról ír, melyek a korlátozások miatt keletkeztek. Írásjelek nélkül, egy lélegzettel, olyan fogalmakat épít egy egységbe, mely tökéletes narrációja lehetne zaklatott életünknek mostanában.
„az egész akár valami késedelmeskedő romantika illúziója lehetne, ha nem kavarnának bele innen-onnan a lélegeztetőgépek mechanikus sóhajai, vagy a koporsókészítők szakadatlan kopácsolásai, a kiábrándult közöny akadozó jajongásai, öreg orrok szipákolásai, a levegőben lassan vánszorgó kérdések, a rutinjukat vesztett hogyvagy?-ok és kimég?-ek, amelyekről réges-rég elszokott a kicserepesedett száj”.
A dupla számot A karantén piros padján írt olvasónapló foglalja keretbe. Kovács István a járvány idején nem a céltalan ténfergést választja, inkább olvas. Az olvasás öröm, és az olvasás közben keletkezett pozitív benyomásait osztja meg élményszerűen. És mi van e kettő között? A jelenlegi vírusjárvány eseményei sokunknak első tapasztalásai, tehát nincsenek az ehhez hasonló helyzetek megoldására vonatkozó megbirkózási stratégiáink.
Azt is több helyen olvashattuk, hogy a háborús veteránok rutinjára építhetünk ebben a nehéz időszakban. Kádár Lajos juhászbojtárból lett katona. 1915. április 15-én vonult be, majd később 1916-ban a keleti frontra, Oroszországba küldték. A túlélés volt a véres háborúban és fogságban a célja. A prioritások alaposan átalakulhattak életében szinte egyik pillanatról a másikra. Elképesztő lelki fejlődésen mehetett át az egyszerű paraszti világból kilépő ember. Szembenézett a halállal és minden erőfeszítése arra irányult, hogy hazatérhessen családjához. A háborúban átélt kínokat – ami még ennél is fontosabb, tanításokat – 1936-ban megjelenő A doni halálbánya, Kádár Lajos juhászbojtár naplója című kötetében írta ki magából az utókor számára. A második világháború borzalmát teszi életszagúvá Pelle János „Zsidókérdés” Magyarországon 1945-ben és 1946-ban című esszéjében. Az 1946 folyamán országszerte érezhető, vérvádas gyökerű zsidógyűlölet kiváltó körülményeit tárja fel. Ősei túlélési stratégiáira támaszkodik Patak Márta is, aki az Élni kell című családtörténeti írásában apai dédapja naplóbejegyzéseiből építkezik. Az írónő nyughatatlan, szívós ősének legfőbb ereje a humora és nyitottsága volt, mely a fronton is megmentette a haláltól. „Kár, hogy nem ismerhettem, biztos jól megértettük volna egymást, mert tudom, hogy szerette a könyveket.” Összességében tehát, ha valaki ebben a háborús helyzettel szinte azonos időszakban építkezni kíván a világégéseket megéltek tapasztalataiból, mindenképp olvassa az Életünk 2020/5-6-os összevont számát! Lassan felszívódó, hosszú távra erőt adó történetek, Seres Péter műtárgyfotóival kísérve.
