[ Berzsenyi Dániel Könyvtár

FOGYATÉKOSSÁG ÉS IRODALOM
Esélyegyenlőségi Világnap: május 5.

Május 5. 2009 óta az Esélyegyenlőség Világnapja. Ebből az alkalomból szeretnénk ajánlani könyveinkből, hogy jobban megismerhessék, átérezhessék a MÁS-sággal élő gyermekek és felnőttek gondjait, fájdalmait és apró örömeiket is. Olvassák szeretettel!

Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív.
Felnőttmesekönyv. Bp. L’Harmattan, 2015. 131 p. | Jelzet: Sz 15

Ebben a könyvben két történetet olvashatunk, szereplői kisiskolás kislányok. Mindkettőjüket nagy tragédia érte: egyiknek meghalt az édesapja, a másik megvakult. A mesékben nyomon követhetjük a gyermeki logikát, amivel keresik a dolgok miértjét és azt, hogyan lehet így tovább élni… Szavaik időnként megmosolyogtatnak, de legtöbbször összeszorul a szívünk. Maros Krisztina gyönyörű és megrázó illusztrációi pedig tovább erősítik a gyerekek által megélt hiányokat.
A Szélkislány firkantásai kislányhőse a felhők között érzi-tudja nemrégen elveszített édesapját. Sok mindent még nem ért, de nagy szeretetről és segítőkészségről tesz bizonyságot. Bár neki is nehéz a szíve, mindig vigasztalni próbálja megtört édesanyját.
Azt szeretné, ha édesapja sosem feledné, ha gondolna rá, ezért „akcióba lép”: legkedvesebb, mindig zsebében tartott játékát ajándékozza neki:

„Ma rákötöztem Mandulát egy lufi madzagjára és felengedtem a magas felhőkhöz. Apának, hogy ne legyen egyedül. Mandula megígérte, hogy ha megérkezik hozzá, akkor az lesz az első, hogy megmondja neki, szeretem. És megszámolják majd minden este az ég sarkait, hogy szépeket álmodjanak mindketten.”

A Zsilike kabátja szereplőjének beteg a szeme, mégis sokkoló, ahogyan egyik reggel vakon ébred:

„Zsilike éjszaka jött. Álmodtam éppen. Cukorról és a bringáról, amit Emmától kaptam. Aztán sötét lett. Sötét ég, sötét tinta. Bélelt sötét. Semmi. Reggel már Zsilike voltam. Egy másik kislány, ugyanabban a pizsamában. Zsibbadt minden. Szédült a szoba és foltok költöztek belém… Pár óra után sikítani kellett. Az ujjammal nyomni a szemem. Kitátani a szám, hátha kinyílik a szemhéjam…”

Minden megváltozik számára: nem tud iskolába járni, hogy el ne essen, át kell rendezni a szobáját is. És mennyi lemondással jár a vakság – többek közt nem biciklizhet, épp szerelmes, de hogyan találkozzon Bencével? Miközben a család sok mindent átszervez, új iskolába kerül, ő is új dolgokat tanul: bőrrel látni, tapintani, szag-térképet olvasni. Új, színes kabátot kap, de számára már nem fontos, mert a színek mind elvesztek.
Megrendítő olvasni, ahogyan ez a kisgyerek a vakság elfogadhatatlanságától („Állítsák meg az éjszakát!! Fel akarok ébredni!”) eljut napi élete új gyakorlatához, megtanul alkalmazkodni megváltozott állapotához.

Kiss Ottó írja, hogy a fiatal írónő nagy empátiával és hitelesen beszél olyan dolgokról, amelyekről nagyon nehéz. Köszönet érte.

Fournier, Jean-Louis: Hova megyünk, papa?
Bp. Ab Ovo, 2009. 119 p. | Jelzet: F 76

„Amikor kicsik voltatok, néha kísértést éreztem, hogy karácsonyra könyvet ajándékozzak nektek… Soha nem tettem, nem lett volna értelme, nem tudtatok olvasni. Soha nem fogtok olvasni… mégiscsak megajándékozlak benneteket egy könyvvel. Egy könyvvel, amelyet nektek írtam. Hogy ne felejtsünk el benneteket, és ne csak a fogyatékkal élők igazolványába ragasztott fényképként maradjatok fenn. Olyasmit akarok leírni, amiről soha nem beszéltem. Talán lelkifurdalásaimat. Nem voltam nagyon jó apa. Sokszor nem tudtalak elviselni titeket, nehéz volt szeretni benneteket. Angyali türelem kellett hozzátok, és én nem vagyok angyal.”

Fournier, Jean-Louis

Ezt a könyvet legszívesebben minden szülő kezébe adnám, hogy megismerje, milyen ez a szívszorító, küzdelmes élet, a maga egyszerű, apró örömeivel, mély bánataival. Hogy, akinek megadatott, hálát adjon egészséges gyermekéért, mások pedig erőt meríthessenek az őszinte, megrázó apai vallomásból.

Őszinte hang – szülői érzékenységgel, jótékony iróniával, elfogadással – a kötet legfőbb jellemzője.
Címe a tízéves Thomas naponta százszor feltett kérdésére utal, melyre sosem tudta megjegyezni a választ… Az író családjában egymás után két fogyatékos gyermek született. A 15 évet megélt Matthieu többféle fogyatékkal küzdött, ráadásul mindig szomorú volt, nehezen lehetett megnevettetni. Még vigasztalni sem tudták, nem mondhatták neki, hogy olyannak szeretik, amilyen, mert majdnem teljesen süket volt. Viszont szerette a muzsikát, olyankor zenére püfölte a labdáját. Két évvel fiatalabb öccse, Thomas gyönyörű, eleven tekintetű, mosolygós kisbabaként jött a világra, szülei nagy örömére. A sors fintora, hogy hamarosan kiderült: ő sem egészséges. Törékeny, beteges kisfiú…

„Thomas már nem irigykedhet a testvérére, ő is kap fűzőt. Mutatós kis krómacélból és bőrből készült
gerincfűzőt… Amikor rájuk adjuk a fűzőt, páncélos római harcosokra vagy a csillogó króm miatt sci-fi képregényhősökhöz hasonlítanak… Az esti vetkőzéshez villáskulcs kell. Miután levettük a páncéljukat, mezítelen törzsükön ott látjuk a fémszerkezet lilás nyomait, és visszakapjuk két kis tépett, reszkető madárkánkat.”

A családba idővel érkezett egy szép, egészséges kislány, aki ma már felnőtt nő.

A szerző kiúttalan életnek nevezi a magáét, de ez a rövidke írás ellentmond ennek a kijelentésnek. Tele van szeretettel, ragaszkodással az ő beteg fiai iránt, példaadó és erőt adó kötet, szeretettel ajánlom olvasásra mindenkinek.

Böszörményi Gyula: Kucó és más életszilánkok.

Szeged, Könyvmolyképző K., 2019. 162 p. (Belcanto) | Jelzet: B 86

Böszörményi Gyula József Attila-díjas írót bizonyára nem kell bemutatni olvasóinknak, sokan olvassák: Gergő-köteteit, Ambrózy bárót, Milit…
De vajon hányan tudják, hogyan él, mivel kell megküzdenie a mindennapokban?
Böszörményi Gyula a kerekesszékkel élő mozgáskorlátozottak közé tartozik.

„… 1964-ben született. Aztán valamicskét élt családban, de leginkább kórházakban, egészségügyi intézményekben, szociális otthonokban múlatta az időt. És közben írt. Megírta, amit látott, hallott, tapintott, érzett. Mi pedig most csokorba szedtük önéletrajzi írásait – íme.”

Ezt olvashatjuk a csupán 162 oldalas, vékonyka, de annál ütősebb kötetke fülszövegében.

A kötetben az író felidézi megélt másságát, a neki címzett sajnálatot, kiközösítést, a bentlakásos intézetek embertelenségét, a kiszolgáltatottságot. Egyszóval a szenvedést. Mindezt gyerekhangon, a gyermeki lélek becsaphatatlan érzékenységével. A Pöttyös című elbeszélésben a négyéves, életfogytig járásképtelen kisfiúnak nagyon fáj a felnőttek sajnálata. Az apjától labdát kapott, de nem tud vele úgy játszani, ahogy más, normális gyerekek. Észreveszi apja őszintétlen örömét – elhagyni (!) készül őket, anyja takargatni igyekvő, de kicsorduló könnyeit ügyetlen kisfiát látva. Mindenki jót akart, de becsapni nem tudták:

„Ahányszor mégis visszaadtam a pöttyöst, annyiszor olvastam ki a fejükből legtitkosabb gondolataikat… Szegény, nyomorék gyerek, milyen kacska minden mozdulata! Én az anyja helyében nem mutogatnám. Van az ilyeneknek intézet, ott a helyük.”

Intézetis gyerekként csupán egy hely van számára, ami csak az övé, ahová el tud bújni, ahol nem érheti bántás: ez a kucó – innen ered a kötet címe is.

Nehéz, szívszorító olvasmány Böszörményi Gyuláé, de saját élete a példa: lehet talpra állni, mégis megmaradni embernek… és művésznek.

Az író 2003-ban kiadott Fiókszavak. A honi mozgássérültek kalauza című könyvét a következő gondolattal ajánlja: „A Fiókszavak tömött sublódjához pedig legyen kulcs az alábbi gondolat:
„Valahol minden ember MÁS!”

Böszörményi Gyula mesékkel is megajándékozott bennünket – többek közt a Csimota Könyvkiadó sorozatából, melyek a hovatartozásról, az emberiség sokszínűségéről, a másságban rejlő értékekről, és ezek elfogadásáról szólnak.
Emberke színe (Bp. Csimota, 2009) című meséjében – hogy ne legyenek unalmasok - öt különböző színű Emberke készül el, mind más, és mind ragyogó, tökéletes.

Finy Petra: A Fehér Hercegnő és az Arany Sárkány.