A BOMBÁK FÖLDJÉN

1968 óta, VI. Pál pápa kezdeményezésére január elseje a béke világnapja. A világ viszont befogja a fülét és lehunyja a szemét, nem törődve azzal, hogy az ember az egyetlen olyan állat, amely embertelen módon milliószámra mészárolja a saját fajtáját, és gránát- valamint bombatölcsérektől kilyuggatott, szögesdróttal szétszabdalt, vérrel átitatott pusztasággá változtatja földünket.  


A hírekben nap mint nap halljuk, hogy mi folyik a világ számos pontján. A szubszaharai Afrika területén kegyetlenségek sorozatával köszöntött be a 2014-es esztendő, Szíriába, Dél-Szudánban és a Közép-afrikai Köztársaságban tombol a polgárháború, Kongóban, Szomáliában és Kenyában is folytatódik az értelmetlen harc. Polgárháborús helyzetek uralkodnak Kijev belvárosában. Ismét pattanásig feszült a helyzet Irakban.

Kathryn Bigelow, A bombák földjén című 2010-es, 6 Oscar-díjas filmje nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy folytassa az "amerikai háborús filmek" társadalomkritikával fűszerezett hagyományát. 
A helyszín Irak, ahol már az első pillanattól beszippant az események atmoszférája: Dogma-stílusú kézikamerás zaklatott felvételek, rohangáló egymást fedező katonák, élesített bombák, figyelő tekintetek, távvezérlők, és a visszafojtott néma csend. A bevezető bombafoszlányok után az „A békefenntartó" alakulat új tűzszerészt kap, William James (Jeremy Renner) őrnagy személyében, aki lazasággal, vakmerőséggel, szabályokat áthágva incselkedik a halállal, veszélybe sodorva ezzel társai életét, akiknek 38 napjuk van hátra a váltásig.

Három különböző személyiség kerül a középpontba, akik belső konfliktusaik ellenére próbálnak összetartani, hisz egymásra vannak utalva. Az osztag naponta bombákat hatástalanít a háborús övezet kellős közepén. Jelenjük minden pillanata ajándék számukra, hisz egy vakmerő hiba, egy rosszul elvágott zsinór, egy figyelmetlenség, és az életükkel fizetnek. Számukra Bagdadban mindenki potenciális ellenség. A háború okozta mély gyógyíthatatlan seb pedig ott tátong mindegyikőjükbe. Lehetnek katonák, civilek, akik vagy testileg, vagy lelkileg de belerokkannak a háború borzalmaiba. Nincsenek személyes hátterek, nem tudjuk ki honnan jött, de ahogy belevetődnek Bagdad mocskos lerombolt utcáiba, viselkedésük, és tetteik elmondják nekünk, hogy kik is ezek az emberek, és milyen irányba szeretnének tartani. Több feszültségponttal telített epizód pörög a szemünk előtt, a bevetéstől, az adrenalin szint növelésen át, a társadalomból való kivetettségig. A leszereléshez közeledve a napok fogynak, a döntéshelyzetek pedig egyre csak halmozódnak.
A Bombák földjén nem ereszti el a nézőt a gyilkos valóságtól. Minden helyzet egy újabb feszültséggócot eredményez. Szereplőink minden egyes küldetésnél érzik a félre siklott vonat kerekeinek zakatolását az ütközés előtti pillanatokban, de ezek a pillanatok napok, hetek, vagy évek is lehetnek a belül utazók számára. 

A film atmoszférateremtő mélységét az operatőri munka és a vágás teremti meg. Emberi arcok, szemek, apró rezdülések, lélegzetek kerülnek az előtérbe, miközben a háttérben ott az élettelen utca, ház, vagy sivatag tájképe. Robbanásra kész érzelmi töltetet, kapkodó lelki állapotot kifejező vágások, ahol minden egyes mozdulatnak, másodpercnek, döntéshelyzetnek életet-halált befolyásoló jelentősége van. Magába szippant a sivatag homokja, az utca bűze, a por fojtása, a visszafojtott hallgatás, a háttérből felsejlő ima hangjai.
 
Egy jól felépített, társadalomkritikával fűszerezett, adrenalin gócokkal teli akciómozival van dolgunk, mely 6 Oscar-díjat (film, rendező, vágás, hang, forgatókönyv, és hangvágás) zsebelt be.


És, hogy ki dönti el, hogy ki éli túl? Ki dönti el, hogy ki pusztul el? Értelmetlen az egész… 

„A háború először a remény, hogy utána jobb lesz;
aztán az elvárás, hogy a másiknak rosszabb lesz;
aztán az elégedettség, hogy tényleg nem lett jobb neki;
s végül a meglepődés, hogy mindenkinek rosszabb lett."
                                                                                      Karl Kraus