[ Berzsenyi Dániel Könyvtár

De hogy jutottak ide? 18 évvel korábban ismerkedtek meg Bécsben, ekkor egy meglepő szabadelvű páros voltak, 9 éve összefutottak Párizsban, és „különleges” szerelmesek lettek, de a hihetetlen találkozásuk felpörgető ereje 41 éves korukra elmúlt, egyek lettek a középkorú házaspárok világának. Ezúttal ebbe az élethelyzetbe pillanthatunk bele. Linklater trilógiájának igazi kuriózuma az, hogy valós időben követi a szereplők jellemének változását és az egymáshoz való viszonyát. Alig ismerek olyan mozit, ahol a karakterek ennyire életszerűek, emberközeliek, valóságosak lennének. Szinte jó őket újra látni, érdekel a sorsuk, szurkolok nekik a mindennapok legyőzésében.
A játéktér végig az élet szülte valóság. Az első 14 perces vágatlan, kocsiban játszódó családi viszonyt felvázoló zseniális jelenet után kitágul a tér, és egy asztalhoz ülve látjuk a szereplők külvilággal (családdal és barátokkal) való kapcsolatait. Így tudjuk meg az elmúlt 9 év történéseit, a mai párkapcsolatok gépiesített, felgyorsított, de néha tartalom nélküli forgatókönyvsablonját, valamint az idősebb generáció ragaszkodó, örök, halálon túl is tartó szerelmi valóságát.
A film második fele az, ami igazán zseniálissá és felejthetetlenné teszi a trilógia befejező darabját. Míg az egynapos vagy pár órás varázslatban nem voltak benne a hétköznapok, a munka, a házasság, a gyerek, a felelősség, az együttélés gondjai, addig jelen alkotásban mindez forrongó lávaként tör a magasba: „lehet, már nem szeretlek” típusú érzelmi viharokat okozva. Rájövünk, hogy ők is csak egy pár a végtelen valóságos időben. Nekik is szembesülniük kell a kapcsolatok kihívásaival. Ez a pár dolog, amitől a film elemelkedik, és szárnyra kellve húz magával a mélységbe, hogy a végén feloldozzon minket a ragaszkodás és az igazi szeretet oltárán.
A film központi magját adó, zseniális hotelszobai jelenetben egy összebújós szerelmi légyottnak induló, de aztán veszekedésbe torkolló vihar zúdul le a házaspár között. Akárcsak az életben, minden kitör a főszereplők lelkivilágából: az egyéniség megőrzése, a gondolkozás hiánya, a válaszutakkal teli döntések sorozata, családi, munkahelyi csalódások, alkalmazkodások, lemondások. Kinek kellett a személyiségét leginkább átalakítania egy szülői szerep kedvéért, ki veszi ki a részét jobban a gyereknevelésből? Ha most találkoznának a vonaton, ugyanúgy egymás mellett kötnének ki? Hova tűnnek a gondolati szerelmi beszélgetések, és hol marad a szerelem a hétköznapi problémák küszködő tengerében?
Magunkra ismerünk. Velük együtt ezúttal egy másik vonatra szállva fuldokolunk a monotonitás vonalán zötykölődve. Arcunkba kapjuk a szerelem valódiságát, a párkapcsolat sokszori buktatóit. Rájövünk, hogy a naiv, impulzívan lüktető lopott szerelmi időtöltések nem örök életűek, és hiába próbálunk tenni ellene, egy idő után azt vesszük észre, hogy az élet villámgyorsan robog el mellettünk, mi pedig nem éljük úgy, ahogy élni szeretnénk.

Megijedünk, és felmerül a kérdés, vajon jó ember mellett éljük-e az életünk? A válasz az elképzelt jövőben keresendő, melynek tudatában a múltba visszarepülve, újra a jelenre koncentrálva tudunk élni, és elfogadni azt az embert, aki 80 évesen is mellettünk élve, velünk törődve a szépet és a jót látja bennünk, az átélt csodás emlékek tükrében. Szorosan fogja a kezünk akkor is, mikor életünkben utoljára látjuk a felkelő nap simogató sugarait, vagy épp a lemenő nap színpompás varázslatát. Ez az igaz szerelem, az önzetlen odaadás és az elfogadás művészete.

És, hogy a belső időutazás hogyan sikerül hőseinknek, az maradjon a film lezárásának titka: „Csodás éjszakának nézünk elébe..."

A Mielőtt éjfélt üt az óra című filmet és két előzményét bátran ajánlom mindenkinek, akik önvizsgálatot tartva mindig készek az emberi kapcsolatok kezdeményezésére, megújítására, javítására, vagy éppen fenntartására.

http://www.youtube.com/watch?v=F563RmUtpPs