„Bármit megtenne érted. Beleszeretsz. Az egyfajta tökélybe. Olyanba, amilyet szeretsz.
De aztán uralni akarod. Gyanakodni kezdesz éjjel és nappal… félsz, hogy elveszíted őt.
Ami teljesen felemészt. Féltékeny leszel. Elhiszed, hogy függő lettél tőle.
Hogy nélküle meghalnál. Aztán elkezded utálni, ugyanannyira, amennyire szereted.”
Danny Boyle angol filmrendező (Trainspotting, A part, Napfény, Gettómilliomos, 127 óra) legújabb filmjében ezúttal az emberi elme emlékekkel teli labirintusába húz le minket, hogy egy izgalmas, feszültséggel teli képkirakó darabjait egymáshoz illesztgetve, végül elégedetten dőljünk hátra.
A történet Goya
Boszorkányok a levegőben című festményének elrablásával indul. A terv kulcsfigurája az aukciós ház belső embere, Simon
(James McAvoy), aki az akció során gondol egyet, és elrejti társai elől a festményt. A megbízó, Franck
(Vincent Cassel) nem nézi jó szemmel az átverést. A rablást követő verekedésben Simon koponyasérülést szenved, és eszméletét veszti. Ébredéskor nem emlékszik arra, hogy hova rejtette a festményt. Főnöke türelme viszont fogytán van, így egyetlen megoldás marad, hogy elküldik egy hipnoterapeutához
(Rosario Dawson), akinek feladata, hogy Simon tudatalattijában felkutassa azt a bizonyos emléket.
Innen indul be igazán a történet, hisz Danny Boyle egy igazi labirintust épített fel. A krimi felütéssel való felvezetés ugyanis csak egy darabbá válik a kirakós játékban, ami a film közepétől a három szereplősre redukálódott zárt térben játszódó, hipnózisokkal, víziókkal és a mélyben lappangó titkokkal megfűszerezve a kamara pszichothrillerek mezsgyéjére vetődik.
Az emberi emlékekkel teli labirintus hihetetlenül jól tervezett, többszintes rendszer, ahol a szálak egy központi dobozba zárt, mélyen elnyomott érzelmi emlék köré szövődnek. Az ember olyan, mint egy pók, szövi a hálóját, és a fonalak mentén halad. Egy-egy szál megrántásával nem tudjuk, mi kerül elő, hisz múlt, jelen és jövő egy ponton kapcsolódik össze, miközben a rendező végig játszik az érzékeinkkel, és feszültséget generál.
A fonalak rendeződése, valamint a memóriából előkerült titkolt emlékképek a karakterek és a közöttük lévő viszonyrendszer dinamikáját is megadják. A rablás immár másodlagossá válik az előtérbe került, titkolt emberi érzelmek mellett. Így a kialakult feszültség mellett a bizonytalanság is egyre fokozódik, szinte Hitchcock-érzés köszön vissza ránk: már nem tudjuk ki kicsoda, ki kivel játszik össze és miért, hogy amit éppen látunk, az a képzelet, emlék, álom, hipnózis vagy a valóság, és mindezeken belül a múlt, vagy most éppen a jelen.
A Transz maga a vegytiszta filmes zsenialitás, a darabkák mellett a gyors vágások, érdekes beállítások és hipnotikus képi vizualítás gyönyörködteti a retinánkat, és stílust is ad az alkotásnak.
Egy őrült trip az emberi elme legsötétebb bugyraiban. A felejtésen túl a legmélyebb érzelmekig, melyek bemocskolva, elnyomva fekszenek abban a bizonyos kis emlékekkel teli fiókban. Minden egyes képkocka odaszegez, és minden egyes fordulat gondolatra ébreszt...
Az Eredet című film nyomvonalán megpörgetett búgócsiga itt 100 percen keresztül pörög... Egy halálosan profin felépített, felejthetetlen utazás Danny Boyle rendezésében.
Boros Ferenc
