Napos oldal

Az életben meg kell ragadni a pillanatot a boldogságra. Ha pedig megvan, két kézzel kapaszkodjunk bele, ápoljuk, építsük, szeressük, hisz ez az élet igazi titka…
David O’ Russel az utóbbi idők egyik legmegbízhatóbb hollywoodi rendezőjévé nőtte ki magát. Sorra szállítja a minőségi alkotásokat. 2011-ben a Harcos című filmje zsebelt be rengeteg díjat, az idén pedig az Amerikai botrány című sztárokkal tűzdelt alkotása teszi mindezt. A két film között elkészítette a romantikus dramedy (dráma-komédia) műfaj egyik legjelentősebb alkotását a Napos oldalt, mely egy őszinte, szerethető, néha kíméletlen, mégis rendkívül életigenlő alkotás, és főleg a színészi játék miatt, szintén díjesőben részesült.


Patet (Bradley Cooper) nyolc hónap után kiengedik az elmegyógyintézetből, ahova azért zárták be, mert felesége szeretőjének sikerült 8 napon túl gyógyuló sérüléseket okoznia. Szabadon bocsátásának feltétele, hogy a szüleihez költözik, feleségétől távol tartja magát, valamint terápiára jár, és szedi a bipoláris zavarát csökkentő gyógyszereit. 
Hiába a stresszt és depressziót enyhítő rendszeres sportolás, a pozitív életszemlélet, a „kötelező” könyvek olvasása, de a dühkitöréseit így sem tudja kezelni, hisz a kapaszkodó, ami tartja benne a lelket, - hogy a távoltartási engedély ellenére visszaszerezhesse exfeleségét - egyre távolabb kerül. 
Egyik feszültség levezető futása alkalmával találkozik a maga módján bájos, de legalább olyan sérült és erősen problémás jellemű Tiffany-val (Jennifer Lawrence), aki friss özvegyként, rendőr férje tragédiáját elég sajátos módon - az őrsön dolgozó kollégák ágyában - próbálja kiheverni.
Pat azt reméli, hogy Tiffany közbenjárhat exfeleségénél az érdekében, Tiffanynak pedig szüksége van egy partnerre a táncversenyhez, amin el szeretne indulni. Kezdetét veszi az értelmi és érzelmi hullámvasút, hisz szereplőink hol labilisak, hol kiszámíthatatlanok, hol szárnyalnak, hol pedig összeomolnak. David O’Russel alkotásának egyik legnagyobb erőssége a remek forgatókönyv mellett, a színészközpontúság. Bradley Cooper, és ezért az alakításáért Oscar díjjal kitűntetett Jennifer Lawrence kettőse remekel a filmben.

A lelki gondokkal küzdő főszereplők egymáshoz való csiszolódásának vezérfonalához csatlakozik, egy mániás Eagles-szurkoló, indulatkezelési nehézségekkel küzdő bukméker apa - Robert De Niro alakítása is magával ragadó - akit kitiltottak a stadionból, és csak úgy képes meccset nézni, hogy a távirányítók meghatározott rendben állnak a kisasztalon, miközben a kabalazsebkendőjét egyfolytában szorongatja. Aztán ott az anya (Jacki Weaver), aki folyamatosan próbálja féken tartani fiát és férjét. És végül egy elmegyógyintézeti barát (Chris Tucker), aki a film során „végre kiengedtek” címszó alatt többször is betoppan a családi házba.
A két elveszett, az élet sötét oldalára száműzött, lelki gondokkal küzdő ember nem mindennapi találkozása, majd egymáshoz csiszolódása olyan erősre sikeredett, hogy beragyogja a vásznat. A „zakkant”, de annál szerethetőbb szereplők között végig pörögnek a hol indulatos, hol elgondolkodtató, hol pedig humorral fűszerezett párbeszédek.
Igazán bájos, szerethetően intelligens mozi David O'Russel drámai szállal fűszerezett romantikus vígjátéka, melyben megfelelő arányban keveredik a lehangoltság, az öröm, a melankólia, a kacagás, na és persze a szerelem.
Jennifer Lawrence és Bradley Cooper között pedig működik az a bizonyos kémia. Az apró kis rezdülések igazi egyéni ízt kölcsönöznek a filmnek, olyannyira, hogy a Napos oldal az utóbbi évek egyik legszimpatikusabb amerikai mozija lett mind a közönség, mind a kritika körében, így a film életigenlő üzenete, - hogy nem gyógyszer kell az összetört szívhez, hanem tiszta szeretet - reményt ad emberek sokaságának. Reményt, hogy igazán tudjunk szeretni, és hogy viszont szeressenek. Nem kell, és nem is szabad feladni soha semmit. Ha az ember a mélységbe zuhan, és azt érzi, hogy már nem tud feljebb jutni, akkor is hinni kell abban, hogy az árnyékból kitörve igenis megtalálható az a bizonyos napos oldal, ahol sugarakban fürödve rátalálhatunk először önmagunkra, majd idővel a boldogságra.

 

                                                                                                                      Boros Ferenc