Cory Finley első filmje egyedi történetű és hangulatvilágú alkotás lett. Főszereplője két tinilány, akik több év után találkoznak újra. Amanda (Olivia Cooke) érzelemmentes, mosoly nélküli arca már az első pillanattól kényelmetlen érzéssel tölti el a nézőt. Lily (Anya Taylor-Joy) a tipikus jókislány, aki szintén próbálja elrejteni érzelmeit, problémáit a világ elől. Amanda korrepetálását Lily vállalja el, csak sejtjük, hogy milyen esemény miatt nem jár iskolába, miért van szükség a már magántanuló Lily segítségére. Amandát pszichológusa borderline személyiségzavarral, depresszióval és antiszociális viselkedéssel diagnosztizálta – amit nyíltan el is árul Lilynek.
Kapcsolatuk lassan építkezik, fokozatosan nyílnak meg egymásnak és derül ki, hogy Lily tele van ürességgel és gyűlölettel. Ezek az érzelmek elsősorban mostohaapja felé irányulnak, idegesíti minden tette – Amanda ülteti el a fülében a bogarat, hogy mi lenne, ha megszabadulna tőle…
Miután megismerjük őket, látjuk hogy egyre jobban hasonlítanak – manipulálnak, érzelmek nélkül játszanak: annyi a különbség, hogy egyikük beismeri, milyen ember. Mark, a mostohaapa mondja ki, hogy Lily nem foglalkozik senki mással magán kívül, önző, korlátolt és cseppet sem empatikus. A film vége ezt a kijelentést különösen kegyetlenül, két szereplő sorsát tönkretéve hangsúlyozza.
Az új Star Trek mozikból megismert, tragikusan fiatalon elhunyt Anton Yelchin egyik utolsó játéka miatt is érdekes ez a film. A Telivérekben egy nem túl okos drogdílert alakít, akit a lányok könnyen az ujjuk köré csavarnak.
Fekete vígjáték, cinikus film a mai gazdag családban felnőtt kamaszokról. Elgondolkodtató az üzenete a mai társadalomról, a kiüresedett kapcsolatokról, ahol végül az a szereplő mutatja a legtöbb érzelmet, akitől nem is várnánk. Azoknak ajánlom ezt az alkotást, akik szeretik a lassabban építkező, egyedi hangulatvilágú és történetű filmeket.
