[ Berzsenyi Dániel Könyvtár

Jónás Tamás 1973-ban, Ózdon született. Gyermekkora nehéz és szomorú volt: telve bántalmazással, nélkülözéssel. 4 éves koráig egy kis borsodi faluban, Csermelyben éltek, majd mind a hat testvér gyermekotthonba, később nevelőszülőkhöz került. 1979-ben, Tamás 6 éves korában mindannyian Szombathelyre költöztek. Előbb tévészerelő vagy pincér szeretett volna lenni, végül mégis gimnáziumot végzett. Több helyen tanult még, többek közt a Szombathelyi Tanárképző Főiskolán, az ELTE magyar-szanszkrit szakán. Programozó végzettsége is van. 1997 óta Budapesten él.

16 éves kora óta jelennek meg versei – eddig 8 verses- és 4 prózakötetét (kisregény, elbeszélések) adták ki, dolgozott az Amaro Drom című roma hetilapnál, szerkesztői munkát is végez.

Számos irodalmi díj birtokosa. Esterházy Péter ajánlására megkapta a rangos Herder-ösztöndíjat, 2013-ban pedig az Irodalmi Jelen-díjban részesült.
Bár többen „József Attila örököseként” beszélnek róla, ő mégis ezt vallja magáról: „A költészet nálam tanult magatartás, magamtól nem beszélnék így, hiába beszélem jól. A próza az én nyelvem”.

Jónás Tamás prózája gyönyörű -- megrázó önéletrajzi témaválasztása mellett végtelen őszintesége és lírai hangvétele teszi azzá. Mestere a mesélésnek, leggyakrabban saját életét beszéli el. Így ír erről a Cigányidők „indításakor”: „De még a legérdekesebb mesénél is tudok érdekesebbet. Ez pedig a saját életem története. Ezt a történetet el is mondom nektek.”

Az Apuapuapu című, 2013-ban megjelent kisregénye „személyes, intim és lírai próza”. Karafiáth Orsolya mondja róla, hogy ő, Tamás „azt is megírja, amiről a legtöbben hallgatnak”: gyermekkori éhezésekről, nevelőszülei brutalitásáról, a szegénység szégyenéről, az alkoholista apa kegyetlenkedéseiről (mindannyiukat verte), hazudozós anyjáról, aki titokban állandóan kölcsönkért, de sosem adta meg a tartozásait, aki az éhezés „parancsára” lopni küldte a gyerekeit („Lophatsz is valamit. Így mondta…”).

Tamás a szüleiről, családjukról eddig is sokat és megrázóan írt, de elbeszélése most még őszintébb. Hangja a fájdalomé, „szinte nem létező nyelven beszél”, sorolja életük történéseit, értetlenül állva a sok bántás, fájdalom előtt. A 96 oldal apró családi jelenetekből áll, mely a Cigányidők történéseire mintegy „ráépül”, annak „lírai” továbbgondolása. Főszereplői a Jónás-gyerekek, de leginkább a 6-8 éves Tamás és apja. (Anyjáról, a vele történtekről kevesebbet ír, mert nem tud „szépeket hazudni, miként anyja kérte erre.” Anyjuk ugyanis leginkább csak a férjét szerette, mondta nekik…) A kis kötet történet-mozaikjaival apjának szeretne emléket állítani, aki őszinte volt, okos , gyakran mesélt neki, sokat olvasott. (Igaz, a könyveket sokszor összehamuzta vagy beleejtette a fürdőkádba: „mocskos krimiket vagy épp Hesse finomságait”).

Szerető családban, békességben felnövekedett ember – szívszorítva olvastam ennyi nyomorúságról, ami a Jónás családban történt – mégsem tudtam letenni a könyvet. A kötet végére értettem meg, miért is születetett meg ez az írás: hogy egy közel 3 oldalas, apjának címzett (posztumusz) levélben (bár, mint írta, sosem bocsátja meg durvaságait)– mindent megköszönhessen neki! Amit tőle tanult: műveltségét, fanyar humorát, felelősségét, őszinteségét, becsületét, stb. – a tőle kapott bizalmat és szabadságot. „Tudatosan, távolra kellett kerülnie tőle, hogy megérthesse és megszerethesse újra” – írja Tamás apjáról.

Hogy Jónás Tamás a próza mestere, tudtuk már. De hogy gyermekkorának minden nyomorúsága ellenére így tud szeretni és tisztelni – most erről is megbizonyosodhatunk. Példaképül állítható mindannyiunk, különösen fiataljaink elé.