Még a világhírnév előtt jelent meg Éj anyánk című regénye, mely szintén egy képtelenül kacifántos história, egyfajta kémregény(paródia), amiben senki nem az, akinek mutatja magát. Márpedig a szerző előszavában rögtön olvashatjuk: „azok vagyunk, aminek kiadjuk magunkat, így hát vigyáznunk kell, minek adjuk ki magunkat.”
A háborús bűntettei miatt ítéletére várakozó Howard W. Campbell, Jr. visszaemlékezéseit írja az izraeli börtönben, így elevenedik meg előttünk élete története. Az amerikai születésű, Németországban felnőtt drámaíró a második világháború tébolyában próbálja megőrizni ép elméjét, ha ez lehetséges egyáltalán. Vajon sikerül-e neki? A regény elolvasása után aligha hihetjük, hogy bárkinek sikerült. Hiszen hogyan határozhatja meg magát az, aki amerikai kémként pocskondiázza a zsidókat, uszítja a nácikat abban a tudatban, hogy ezzel segíti a szövetségesek győzelmét, miközben saját maga sem tudja, hogy pontosan milyen információkat közvetít Amerikának? Enyhít-e bűnösségén, hogy nem érdekli, ki győz, ki veszít, csakis művészete és szerelme, Helga? Létezhet-e jó oldal egy háborúban? És egyáltalán, van-e bárki, aki nem holmi báb – és mentséget ad-e ez bármire? Rendkívüli morális kérdések, melyekre egy sarkaiból kifordult világban nem mindig egyszerű a válasz, hiszen épp a nyilvánvaló válaszok felismerése lehetetlenül el egy olyan agyrém közepette, melyet háborúnak nevezünk.
 
Vonnegut a szarkasztikus hangvétellel húsbavágóan ragadja meg a háború abszurditását és értelmetlenségét. A főszereplő Howardon túl is elképesztő figurákat vonultat fel, megtestesítve általuk gyűlölködő eszmék esszenciáját, a vakhit következményeit, a szerző által hiányos fogú fogaskerekek működéséhez hasonlított gondolkodás elrettentő példáit. Regényét továbbá a tartalom és forma tökéletes összhangja emeli ki a témában íródott számtalan mű közül. A nem időrendben haladó, rövid fejezetekre tagolt szerkezet a cselekményben is egyre inkább elhatalmasodó zűrzavar érzését fokozza.
 

A megrögzött pacifista regénye felzaklató, megrázó és vicces, lenyűgöző és elborzasztó egyszerre. Vonnegut a vakhit ellen emel szót, megkérdőjelezésre, kritikai gondolkodásra, tisztességre, és leginkább: emberi tartásra ösztönöz. A döbbenettel vegyes felismerések közben fel-felnevetünk a briliáns meglátásokon, az emberi természet javíthatatlan hibáin, míg végül zavarunkban mi is csak a szerző „elborzadt rezignáltságával” ismételgetjük: „Így megy ez.”