Az elgondolkodtató írás után újra elolvastam a szerző korábbi, általam nagyon szeretett könyvét, melyet Keddi beszélgetések életről és halálról címmel a Magyar Könyvklub jelentetett meg 2000-ben.

A kötetben az író, az egykori tanítvány és szociológiaprofesszora, Morrie Schwartz (1916-1995) beszélgetését követhetjük nyomon. Morrie, aki világéletében imádott táncolni (és úszni is), bénulással járó, gyógyíthatatlan ALS-betegségben hunyt el; életének utolsó fél évében, otthonában találkozott a fiatalemberrel… A Brandeis Egyetem diplomaosztóján Mitch 1979-ben azzal búcsúzik legkedvesebb tanárától, hogy megígéri, „kapcsolatban maradnak”, de a munkát, sikereket és pénzt hajhászva (ahogy ő fogalmaz:” ide-oda pattogtam New York és Florida között…”) más életformát választ magának, bár hébe-hóba eszébe jut professzora tanítása az emberhez méltó életről… 16 évvel később, az ABC Televízió Éjszakai vonal című műsorában látja viszont a már kerekesszékbe kényszerült Morrie-t, akivel a házigazda, Ted Koppel beszélget életéről, örömeiről, betegségéről és elmúlásról. A műsorvezető azt mondja a nézőknek: „… mielőtt az éjszaka véget érne, önök közül igen sokan úgy érzik majd, közük van hozzá,” Morrie-hoz. És valóban így történt: a tévécsatornán haláláig még kétszer bemutatott Morrie emberek százainak leveleit kapja, sokan meglátogatják, nemcsak rokonok, barátok, munkatársak, hanem magával ragadó személyisége, bölcsessége, betegségében is megőrzött életszeretete, derűje által megszólított emberek. Mitch is „visszatalál hozzá,” ők keddenként találkoznak, mint a régi időkben, „… mert mi afféle keddi népség vagyunk” –  mondja öreg tanára. Egy-egy régi egyetemi emlék felelevenítése mellett a „tananyagról” beszélgetnek: az életről: többek közt az önsajnálatról, a megbánásról, a családról, a „szeretet folytonosságáról”, a megbocsátásról, a halálról és a kultúránkról… Mindketten változnak, de leginkább a fiatalember, aki lelki-szellemi táplálékot kap Mesterétől, sőt, beteget ápolni és elbúcsúzni (és sírni) is megtanul…

Íme, ahogy Morrie tanít: „… Az élet kezdetén, csecsemőkorunkban mások segítségére van szükségünk, hogy életben maradjunk, igaz? És az élet végén, amikor az enyémhez hasonló helyzetbe kerülünk, ismét mások segítségére van szükségünk, hogy életben maradjunk, igaz? … De elárulom neked a nagy titkot: a kettő között is mindvégig szükségünk van másokra… Szeretet nélkül szárnyaszegett madarak vagyunk. Tegyük fel, hogy elváltam, vagy egyedül élek, vagy nincsenek gyerekeim. Mennyivel kegyetlenebb volna ez a betegség. Nem biztos, hogy képes volnék végigcsinálni… Egészen, de egészen más, ha van valaki, akiről tudjuk, hogy rajtunk van a szeme, állandóan ügyel ránk. Mert a család jelentőségének a szereteten kívül nagyon fontos része az is, hogy az ember tudja, van valakije, aki vigyáz rá.” Morrie vallja, hogy ha valaki „megtanul meghalni,” az megtanul élni is. És: „mielőtt meghalsz, bocsáss meg magadnak. Aztán bocsáss meg másoknak is.”

Mitch ezzel zárja több nyelven kiadott könyvét:
„Az én öreg professzorom életének utolsó kurzusát otthonában tartotta meg, dolgozószobája ablakánál, ahonnan megfigyelhette egy kis hibiszkusz piros virágainak nyílását-hervadását. Heti egy alkalommal tanított, mindig kedden. Tankönyvre nem volt szükség. A tantárgy az élet értelme volt. Forrása a tapasztalat. A tanítás nem ért véget.”

A kötetből két magyar és egy angol nyelvű kölcsönözhető példányunk van. „Leckék az életről” címmel 2008-ban, Jack Lemmonnal a főszerepben filmet készítettek Morrie történetéből, a YouTube-on pedig megnézhetők a vele készült riportok: kedves arca, huncut mosolya emlékezetes lehet számunkra.

Minden felnőtt olvasónak szívből ajánlom Morrie könyvét, különösen most, Mindenszentek és Halottak napja közeledtével.
 

Ajánlja: Vörösné Adler Erika